A 2019. március 15. alkalmából elmondott beszéd teljes szövege

Egy nemzet megmaradása és épülése függ attól, hogy bizonyos eszmék milyen mértékben hatják át életét: a szabadság ideája, amely korlátlan folyást enged az önkifejezésnek, megteremti az önrendelkezés alapjait, a hit, a nemzet erejébe és a Jóistenbe vetett hit, amely átsegít a kudarcokon, amely nem engedi, hogy a nemzet lemondjon önmagáról, s a remény, amely vakon bízik az eljövendőben.

Mi, lengyelek és mi, magyarok a szabadság, hit és a remény hármas értékét valljuk. E tudás láthatatlan köteléket jelent közöttünk. Ezer év óta hordozzuk ezt a közös kódot, a keresztény eszmét és az ezzel átitatott nemzeti méltóságot. Büszkén viselhetjük annak bélyegét a világ előtt, hogy e két rokon nemzet generációk óta az anyatejjel szívja magába a szabadságvágyat.

A gondviselés gyakran tette próbára nemzeteinket, mi pedig mindig kiálltuk a ránk mért megpróbáltatások sorát. Kilátástalannak tűnő történelmi helyzetekben, nagyhatalmak szorításában is az állam érdeke volt cselekvéseink mozgatórugója. A drámáktól hangos Európában, akkor is, amikor országaink érdekei mást diktáltak, s szembenálló táborokba sodortak, mi mindig kifejeztük egymás iránti szolidaritásunkat. Ez a közösségvállalás felbecsülhetetlen napjainkban is, amikor Nyugat-Európát betegség gyötri, de nem hajlandó ezt tudomásul venni; jelen helyzetben Köztes-Európának küldetése van. Hiszem, hogy nagymértékben hozzájárulhatunk Európa megújulásához és hiszem azt is, hogy képesek vagyunk felvenni a harcot a ránk zúduló nihilizmussal szemben. Mert nem tagadhatjuk meg önmagunkat, származásunkat, elődeink tanításait; nem szakíthatunk és dacolhatunk kőbe vésett törvényekkel. Európa elgyengült lelkét kell megmentenünk.  A példáért messzire nyúlok, a pompeii ásatások során megtalálták egy katona csontvázát, aki nem menekült el a városra zúduló lávafolyam elől. Sok filozófus latolgatta tettének helyességét, bölcsességét, azaz, hogy meg sem próbálta menteni életét. Azt kell mondanunk, hogy döntése kiállás volt, vállalása annak a meggyőződésnek, amit képviselt: meghalni bátran, férfiként. Seneca megfogalmazásában: „A megpróbáltatás alkalom az erény gyakorlására.”

Március idusa a magyar eszmélet nemzeti ünnepe, de engedjék meg, hogy mi lengyelek is osztozzunk e dicsőségben, hiszen 170 évvel ezelőtt a lengyel haza fiai is életüket adták az ügyért. Az ügyért, amely közös volt, hiszen Európa szívében két elnyomott nemzet kért létjogosultságot. Lengyelek és magyarok – más nemzetektől eltérően – nem a népek tavaszának forradalmi hevében kelt öntudatra, hisz mi ekkor már magasabb célokért küzdöttünk: Lengyelhon fiai az államiság visszaállításáért, Magyarország pedig reformokért, a Habsburg szorítás lazításáért szállt síkra.

Európa – a birodalmi mentalitástól vezérelve – nem üdvözölte a status quo felrúgását és önkényes megbolygatását. Magyarország magára maradt a nemzetközi politika porondján, de harcában nem volt egyedül, mert a lengyel nemzet 4000 fia ragadott fegyvert és csatlakozott a szabadságharchoz. Az idegen hatalmak által megszállva tartott lengyel területekről Magyarországra szökött alakulatokból jött létre a Lengyel Légió, amelynek parancsnoka Józef Wysocki tábornok lett.

Nemes gondolat indította a lengyel katonákat a magyar harctérre, amely így hangzott: „Isten nevében a Mi szabadságunkért és a Ti szabadságotokért!” Ez volt a mottó, amelynek szellemében a lengyel katona hazájától távolt harcolt. A lengyel katona inkább a harctéren lehelte ki lelkét, semmint, hogy egy orosz kivégzőosztag vagy a szibériai reményvesztettség oltsa ki életét.

Cár és császár kézfogása pecsételte meg e hősies szabadságküzdelem sorsát. Allegorikus a kép, amelyen a kétfejű sas képében megjelenő Ausztria leszorítja a Magyarországot megtestesítő ifjú nőalakot, hogy az Oroszországot jelképező medve szíven döfhesse – szimbolikus, de roppant találó, hiszen a Habsburg-ház I. Miklós cár beavatkozásának köszönhette a magyar és lengyel remények sárba tiprását.

A történelem forgataga a későbbiekben is hányta-vetette nemzeteinket, de újra és újra egymásra találtunk, mert a bajban mindig összetartó, lojális testvérek voltunk!

Wysocki tábornok mielőtt Orsovánál elhagyta Magyarországot, kiáltványt intézett a magyar nemzethez:

„Nem a magyar kormányhoz, hanem a magyar nemzethez szólunk, mint olyanhoz, melyhez eddig Magyarország függetlenségi harcában tett szolgálatunk fűzött bennünket (…)

Együtt harcolánk veletek, magatok tudjátok, nem zsoldosok gyanánt, nem személyes vagy önző érdekből, hanem egyedül azon reményben, hogy a ti szabadságtok kivívása s a mi részvételünk alapját képzendik egy további harcnak, életünk végcéljának, a Lengyelország függetlenségéért vívandó harcnak, mely nélkül Magyarország függetlensége sem fenn nem tartható, sem célhoz nem vezet.

Csakhogy a ti ügyetekért folytatott harcunkban azon célunk is volt, hogy közbenjárók gyanánt szerepeljünk köztetek s a szláv és román törzsek között, kiket egy szerencsétlen politika tett elleneitekké, kik azonban bölcs belátás és igazságszeretet folytán - miként reményeljük – birodalmatok hű és ragaszkodó polgáraivá válandanak egykor.

Tartsátok meg nemes szívetekben fenyegetett hazátokba jövetelünk emlékét! Őrizzétek meg hozzánk hasonlóan a haza iránti hűséget, valamint a szebb jövő és megszabadítás iránti hitet!

Akkor e nagy áldozatok nem mennek veszendőbe, hanem jövend idő, midőn  -  ha Isten akarja – veletek egyesülve e szent harcot megújítjuk! Emlékezzetek akkor igazságszeretetetekre, hogy mindvégig veletek voltunk!”  (Józef Wysocki)